Bevezetés: Az emlőrákok regionális nyirokcsomóstátuszának meghatározásában az őrszemnyirokcsomó-biopszia mára rutin emlősebészeti eljárássá vált. A magas szintű bizonyítékon alapuló, minimál invazív sebészi módszer a klinikailag negatív hónalji nyirokcsomók esetén sikerrel váltja ki a diagnosztikus axillaris lymphadenectomiát. Az eljárás fontossága abban rejlik, hogy negatív nyirokcsomóstátusz esetén elkerüli az akár 70%-os morbiditással járó (hónalji fájdalom, vállmerevség, lymphoedema és paraesthesia) teljes hónaljárki lymphadenectomiát. Célkitűzés: Jelenleg az elfogadott eljárás pozitív őrszemnyirokcsomó esetén a teljes komplettáló axillaris blokkdisszekció. Eközben több randomizált klinikai vizsgálat bizonyította, hogy a hónalji nyirokcsomók besugárzása és az elektív axillaris blokkdisszekció között nincs különbség a túlélés tekintetében az emlőrákos betegeknél. Az Országos Onkológiai Intézet Emlősebészeti Osztálya ebben a témában kezdett előretekintő, randomizált, kétkarú összehasonlító klinikai vizsgálatot. Az OTOASOR vizsgálat (Optimal Treatment of The Axilla – Surgery or Radiotherapy) célja korai emlőrákos esetekben, pozitív hónalji őrszemnyirokcsomó-státusz esetén az axilla két különböző kezelési lehetőségének, a hagyományos axillaris lymphadenectomiának és a régió további műtét nélküli célzott besugárzásának hosszú távú eredményeinek összehasonlítása volt. Módszer: A tanulmányba korai stádiumú primer, invazív emlőrákos nőbetegeket vontak be, akiknél a tumor 3 cm-nél kisebb volt és a műtét előtt nem volt klinikai gyanújel axillaris nyirokcsomó-propagációra. A betegeket a műtét előtt két karra randomizálták, vagy hagyományos komplettáló axillaris blokkdisszekció („A” kar – hagyományos kezeléses kar), vagy hónalji nyirokcsomó-besugárzás („B” kar – vizsgálati kar). Az őrszemnyirokcsomó-biopszia izotóp segítségével történt, a kék festék használata opcionális volt. Az eltávolított őrszemnyirokcsomók végleges szövettani vizsgálata 0,5 mm-es szinteken hematoxin-eozin festéssel történt. A vizsgálati karon a komplettáló sebészeti beavatkozás elmaradt, és a betegek 50 Gy (2 Gy/nap) irradiációban részesültek további axillaris műtét helyett. A műtét utáni adjuváns kezelés és a betegek utánkövetése az aktuális intézeti protokollnak megfelelően történt. Eredmények: A vizsgálatba 2002. augusztus és 2009. június között összesen 2109, korai emlőrákban szenvedő beteg került besorolásra, a komplettáló axillaris blokkdisszekció karra 1054 beteg, míg a sugárterápiás karra 1052 beteg került. A 2 követéses karon a betegek egyenletesen oszlottak el a legjelentősebb prognosztikai faktorokat tekintetbe véve. Az őrszemnyirokcsomó-biopszia 2073 betegnél volt sikeres (98,4%), és ezek közül 526 betegnél lett pozitív az őrszemnyirokcsomó (25,4%). Ötvenkét beteg került kizárásra a vizsgálatokból különböző okok miatt. A fennmaradó 474 beteg közül a hagyományos komplettáló axillaris lymphadenectomia karra 244 beteg („A” kar), míg a sugárterápiás karra 230 beteg („B” kar) került besorolásra. A korai utánkövetési idő jelenleg 41,9, illetve 43,3 hónap a két karon, és ezalatt nem jelentkezett szignifikáns különbség a két kar betegei között. A hónalji kiújulásban sem találtak eddig lényeges különbséget, 0,82%-nak bizonyult az „A” karon, míg 1,3% volt a vizsgálati „B” karon. Ugyancsak nem találtak szignifikáns különbséget a betegek teljes túlélésében sem eddig a korai utánkövetési időpontig. Következtetések: A 3,5 éves medián utánkövetési idő után vizsgált kezdeti eredmények a felvetett hipotézis helyességét tűnnek alátámasztani, miszerint az axillaris blokkdisszekció a regionális sugárkezeléshez képest nem javítja az őrszemnyirokcsomó-pozitív betegek regionális kontrollját és a betegek teljes túlélési mutatóit. Orv. Hetil., 2013, 154(49), 1934–1942.